A múzeumnak ajándékozott tárgyak
Mint minden muzeális intézményben, nálunk is gyakran előfordul, hogy egy-egy lelkes értékmentő vagy múzeumbarát behoz egy vagy több olyan tárgyat, amelyre esetleg már nincs szüksége, de kidobni sem szeretné, tehát odaajándékozza a múzeumnak. De hogyan is kell elképzelni ezt a folyamatot pontosan? Első blogbejegyzésünk ezt a témát járja körül, s talán egyúttal el is oszlatja az ezzel kapcsolatos bizonytalanságokat és tévhiteket.
No, de kezdjük az elején! Egy múzeum gyűjteményi anyaga többféle módon is gyarapodhat, melyek közül a gyűjtés, a vásárlás és az ajándékozás a leggyakoribb. Intézményünk esetében ezek közül is csak kettő gyarapodási módról ejthetünk szót, mégpedig a gyűjtésről és az ajándékozásról. Műtárgyvásárlásra sajnos a mai világban egy vidéki kis intézménynek csak nagyon ritkán adódik lehetősége, bár a leltárkönyveinket böngészve a rendszerváltást megelőzően erre is számos példát találhatunk. A gyűjtésről egy külön bejegyzésben ejtünk majd szót, most maradjunk a harmadik esetnél, az ajándékozásnál!
Hazánkban bármely természetes személy vagy szervezet…. Oda ajándékozhatja az általa készített vagy birtokolt tárgyakat egy-egy múzeumnak, melye(ke)t az – ha rendelkezik megfelelő gyűjtőkörrel – szabadon elfogadhat. Az átadás-átvételt ilyen esetben rendszerint ajándékozási szerződésben rögzítik a felek. Az ajándékként átadott tárgyak ezzel az adott muzeális intézmény tulajdonába, közvetve pedig állami tulajdonba kerülnek, azok további sorsáról az adott muzeális intézmény rendelkezik.
Ezen a ponton muszáj megállnunk egy kicsit és felhívni a figyelmet egy olyan tényre, amely az ajándékozással kapcsolatban félreértésekre adhat okot. Az esetek döntő többségében az ajándékozó annak szellemében adja át a tárgya(ka)t a múzeumnak, hogy azok értelemszerűen rögtön kiállításra kerülnek az intézményben. Ez azonban sajnos közkeletű tévedés. A múzeumba bekerülő műtárgyak elsődlegesen az egyes törzsgyűjteményeket gyarapítják, azaz a gyűjteményi szobákba, raktárakba kerülnek. Csak ritka esetben számolhatunk azzal, hogy a bekerülő műtárgy olyan potenciális értékkel bír, hogy azonnal kiállításra kerül(het).
De miért is van ez így? Nos, a múzeumoknak megvannak a saját állandó kiállításaik, melyek jól átgondolt koncepció szerint kerültek kialakításra a rendelkezésre álló műtárgyállomány azon darabjaiból, amelyek leginkább segíthetnek a kiállítások gondolatiságának, üzenetének közvetítésében. Nem várható el tehát, hogy egy-egy újonnan bekerülő tárgy miatt az intézmény rögtön felborítsa az egész kiállítási koncepciót. Nagyon ritka az olyan eset, amikor egy új tárgy rögtön egy-egy kiállítás szerves részévé válhat, megőrizve, sőt, tovább erősítve annak koherenciáját, integritását.
Az esetek többségében a bekerülő tárgyak a megfelelő törzsgyűjteményeket gyarapítják, azaz aligha kerülnek a látogatók szeme elé. Ne gondoljuk azonban azt, hogy ez azt jelenti, hogy csekélyebb értékkel bírnak, mint a kiállított tárgyak! Éppen ezek a gyűjteményi anyagok képviselik az igazi értéket, hiszen általuk folyamatosan gyarapszik a tudásunk egy adott élőlény csoportról, egy népszokásról, egy régi mesterségről és még hosszan sorolhatnánk. Ezek a tárgyak hordozzák azt az információt, ami igazán értékessé, sok esetben pótolhatatlanná teszik őket, illetve azokat a gyűjteményeket, amelyek részévé válnak. Ebben az esetben is érvényesek tehát Antoine de Saint-Exupéry sorai: „Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.”
No persze, bárhogy is alakul végül egy múzeumba került tárgy sorsa, annyi biztos, hogy csak az adott szakági muzeológus feldolgozó munkáját követően kerül be a megfelelő szakleltárba, s csak ez után lehetséges a gyűjteményben vagy kiállításban való elhelyezése, integrálása. Ez az a folyamat, amikor az egyes tárgyak rejtett értékei a felszínre kerülnek és biztosítják azok helyét a kulturális örökség szinte felfoghatatlanul sokszínű és páratlanul gazdag rendszerében. És éppen ez adja a múzeumok lényegét!
– Henn Tamás –